A Titkos Erdő kalandja 3.
A négy barát, Anna, Bálint, Cila és Dénes elindult az árnykép felfedezésére, hirtelen az erdő sűrűsödő, sötét részei felé haladva. A fák között sejtelmes, hűvös szél fújt, mintha maga az erdő is megállt volna lélegzetvétel nélkül, várva a döntő pillanatot. A tündérek repkedtek és biztatóan csicseregtek, előttük vonulva mutatták az utat.
Közben Cila körülnézett, és azt mondta: – Ne feledjük, együtt vagyunk és a barátságunk erősebb a félelmeknél!
– Igazad van – válaszolta Bálint, aki bátorította a többieket. – Mindig tartottunk egymás mellett, és most is így kell tenni!
Ahogy közeledtek az árnykép területéhez, az erdő sötét és baljós hangzását maguk mögött hagyták. Rík a másik oldalon várt rájuk, szemei tele reménnyel. – A sötét alak mindig a fák között rejtőzik. Ha nem találjuk meg, az erdő elveszíti a színeit – mondta.
A gyerekek elhatározták, hogy először is információt gyűjtenek. Rík vezetésével megkerestek egy tündért, aki a legjobban ismerte a erdőt. A tündér, aki Liana névre hallgatott, megmondta, hogy az árnykép néha a holdfény alatt jelenik meg, ahogyan a fák árnyékait manipulálja.
– A legjobb módszer, ha közben nagyon figyeltek a fényekre – figyelmeztette őket Liana. – Ha megértitek a színeket, akkor képesek leszek kiszabadítani őket a sötétségből.
A tündér antik varázsszavait szavalva, megbújva a fák mögött, a gyerekek készen álltak a következő lépésre. A nap már alábbszállt, és a hold, mint egy szelíd őrző, már borította be az erdőt fényével.
Ahogy a gyerekek a holdfény alatt elindultak, az árnyak leheletvékony függönyei között a fákon felnagyított, torzított árnyképek jelentek meg. Színek villantak fel a sötétség mélyén – a varázslatos lények régi emlékei. Az útjuk során nyugtalan kis állatokat találtak, akik elmenekültek a félelmes árnykép elől.
Anna, megérezték a természet dübörgő szívét, és bátorította barátait: – Ne féljetek! Segíteni fogunk nekik!
Hirtelen elhaladtak egy óriási, ősi tölgyfa mellett, amely a legvastagabb törzsét a világ legmélyebb gyökereivel hozta létre. Amikor a gyerekek körül álltak, a fa hirtelen megszólalt: – Ti vagytok az erdő hősei! Nem félsz a sötétségtől, ugye?
– Mi nem adjuk fel! – válaszolt Dénes, aki még inkább bátorságra lelve a fa szavaiban. – Vissza kell szereznünk a színeket és meg kell mentenünk az erdőt!
Az óriási tölgy akkor Kereknek nevezte el magát. – Jó! De előbb meg kell értenetek, hogy miért van szükség az árnykép jelenlétére. Gyanakvónak kell lennetek, hogy rátaláljatok! Készen álltok?
A gyerekek egyetértően bólintottak, és megkérdezték Kerektől, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy legyőzzék az árnyképet. A fa varázslatos bölcsessége állt beléjük, amint kifejtette: – Az árnykép a szívek és lelkek sötét titkait táplálja, és az érzések, melyek leselkednek, a félelem és szomorúság – ezek az érzések erősítik.
Az üzenet mélyen megérintette a gyerekeket, hiszen tudták, hogy ha van bátorságuk, el kell mesélniük legnagyobb félelmeiket egymásnak, hogy ezeket legyőzzék, és így megnyithassák a szívek színeit.
A gyerekek leültek a tölgyfának támaszkodva, elhatározva, hogy megosztják egymással a legnagyobb félelmeiket, hiszen együtt szerezték meg az árnykép legyőzéséhez szükséges erőt. Anna azzal kezdte:
– Én mindig is féltem attól, hogy nem vagyok elég bátor, hogy megvédjem a barátaimat, és hogy a hibáim miatt elveszíthetlek titeket!
Bálint bátorítóan nézett Annára, és válaszolt: – Én is féltem attól, hogy nem vagyok elég jó a sportban, és hogy nem tudok mindig segíteni. De itt vagytok, akikkel együtt játszhatok!
Cila felemelte a fejét: – Én mindig is úgy éreztem, hogy nem vagyok olyan okos, mint mások, és ez megakadályozta, hogy bizonyítsak.
Dénes szorosan összehúzta a száját, majd folytatta: – Én meg attól tartok, hogy soha nem fogom tudni kimondani, amit érzek, és hogy emiatt egyedül maradok.
Ahogy a gyerekek megosztották titkaikat, a tölgyfa körüli fények erősödni kezdtek, megmutatva az átlátható színeket. A levegőben vibráló varázslatok gyújtották fel a természet összes élőlényét. Az erdő válaszolt nekik, ahogy beléptek az érzelmeik kapuján!
Mostantól készen álltak a legfontosabb harcra. Elindultak a sötét árnykép felé, mély elhatározással a szívükben. Miközben túráztak az erdő sűrű részén, a fények harcolni kezdtek a sötétséggel. Mikor végül szembesültek az árnyékkal, a gyerekek szíve tele volt bátorsággal.
Az árnykép, akit sötét szellemként ismertek a föld körüli lények, zavarodottan állt előttük, akárcsak egy álomvilágban. A gyerekek egyesítették erejüket, és bátran szóltak a szellemhez.
– Mi nem félünk tőled, és most a barátságunk erejével átformáljuk a sötétséget!
Az árnykép megtorpant, ahogy a barátság ereje összeolvadt körülötte. A színek szétáradtak a levegőben, és a fények beragyogták a fákat – a sötétség férfiasan behúzódott, és a gyerekek ereje legyőzte!
Hamarosan a Titkos Erdő újra színekkel teli életre kelt, a fények pezsegtek, a varázslatos lények újra vidámak lettek.
Ahogy a gyerekek legyőzték az árnyat, Rík és Liana boldogan ünnepelték a hősies tetteiket. A manó azt mondta: – A félelem legyőzése mindig az első lépés volt, hogy megértsük, mennyire fontosak a barátságok.
A gyerekek örömmel néztek egymásra, tudva, hogy együtt bármire képesek. A Titkos Erdő örökké megőrzi a titkaikat és a kalandjaikat, és tudva, hogy amikor bátorságért könyörögnek, ott maradhatnak egy másik varázslatos találkozóra. És így pihentek meg a fák árnyékában, miközben élvezték a barátság varázsát, ami elfogta őket – a kalandok soha nem érnek véget.